Szigetszentmárton az ősi települések közé tartozik. A Csepel-sziget déli részén fekvő községet a fővárosból a Budapest-Közvágóhídról induló HÉV-vel, Volán autóbuszokkal vagy személygépkocsival kb. 1 óra alatt lehet elérni. A település elnevezésében a Szent Márton név a templom védőszentjére utal. Szigetszentmárton neve írásban először 1285-ben fordult elő, amikor is IV.(Kun) László király egyik oklevelét innen keltezte. Lázár deák 1528-ban készített térképe is jelöli Szent Márton falut. A község a középkorban mezővárosi rangot is viselt. Buda elfoglalását követően a török összeírások szerint népes település, ahol 43 adófizető családnév szerepel a listán 26 házzal. A Buda visszafoglalására indított felszabadító háború során a falu megfogyatkozott lakossága szétszéledt. A harcok elmúlásával csak néhány család tért vissza, ezért Savoyai Jenő földesúr sváb telepeseket telepített a falu területére később Mária Terézia bajor telepeseket telepített le. Az 1838-as dunai nagy árvíz az 1886. évi tűzvész, mely a falu kétharmadát elpusztította, megváltoztatta települési jelleget, rendezettebbé váltak az utcák és a beltelkek. 1855-ben alapították az állami iskolát (az egyházé 1742 óta működött), 1888-ban óvodát szerveztek. A településen 1898-tól Önkéntes Tűzoltó Egyesület, 1909-től Gazdakör,  1936-tól Polgári Lövészegyesület működött, majd 1939-ben megalakult a Magyarországi Németek Szövetsége helyi szervezete, 1952-ben pedig a fúvószenekar is. A falu német ajkú lakossága szorgalmas munkával igyekezett vagyoni gyarapodását elősegíteni. Az 1941-ben tartott népszámláláskor Szigetszentmártonban 1069 éltek. Anyanyelve szerint 226 fő magyarnak, 843 pedig németnek tartotta magát. A második világháborút követő kitelepítést e népszámlálás alapján hajtották végre. A vagonokban elvittek helyére az alföldi és a szlovákiai területekről érkeztek magyarok. A község lélekszáma jelenleg 2010 fő, mely a nyári hónapokban - üdülőközség lévén - 6-7000 főre duzzad.

Szűkebb hazánk, a Csepel-sziget természeti szépségekben bővelkedő, horgászatra, kirándulásra, pihenésre kiválóan alkalmas terület. A vízparti és ártéri erdők tölgyei, nyárai és a homokbuckák akácosai, meg az apróbb-nagyobb szigetek fűzei, valamint a nádasok éles hangú dalosai csalogatják az erre tévedő idegent. A ráckevei Duna-ág, az öreg Duna szülöttje, Budapest déli részén hagyja el hűtlenül a szerető öreget, hogy 58 km csavargás után bűnbánóan és megbocsátásra találva, hűs hullámainak simogatásával ismét keblére simuljon. A ráckevei Duna-ág a Csepel-szigettel együtt fiatal geológiai képződmény. Úgy alakult ki, hogy a Duna a Gellértheggyel összefüggő mészkőtönköket kénytelen volt megkerülni és hordalékát lerakva építette a Csepel-szigetet. A folyó két végén-Csepelnél a Kvassay, -lent pedig a tassi zsilip szabályozza folyását, változtatja vízszintjét.A Duna-ágat elsősorban a horgászok fedezték fel. Szigetszentmártont az elmúlt idők nagy halfogásai alapján joggal illették ezzel a megtisztelő címmel: "A horgászok paradicsoma". Ha megkérdezzük az idősebb horgászokat, elmondják, hogy nem voltak ritkák a 25-30 kg-os harcsák, a 8-10 kg-os pontyok és a métert megközelítő csukák. Mártonban megtalálható halfajták, a következők voltak: Tőponty, Nyurga ponty, Nemes ponty, Compó, Márna, Dévér keszeg, Lapos keszeg, Bagoly keszeg, Karikakeszeg, Szivárványos ökle, Kárász, Küsz, Bodorka, Leányhal, Vörösszárnyúkeszeg, Balin, Harcsa, Törpeharcsa, Csuka, Sügér, Durbincs, Amur, Süllő, Kősüllő, Naphal. A különböző halak fogása változatos szórakozást nyújt. Más a fortélya a keszegezésnek, a pontyozásnak, a csukázásnak, a süllőzésnek, a balinozásnak, de egy-egy halfaj horogra kerítésének is különböző módjai vannak, attól függően, hogy a mederben, nádas vagy köves helyen, nappal vagy éjjel próbál-e szerencsét a horgász. Sőt, a hal étvágya is befolyásolja a horgászat módját. A víz ősidők óta vonzza az embert, mert mindig kellő megélhetést jelentett számára mind a hal, mind a vadmadár, mind a vízparti négylábú. Szigetszentmárton a Dunán és annak ágaiban háborítatlanul költő, szaporodó szárnyas vad állományával ősidők óta jó és kedvelt vadászterület volt. A leggyakoribb szárnyas vad a szürkésfekete tollruhájú, fehér homlokú szárcsa. A vízi vadak között legfinomabb csemege a réce. Ezek közül is a legnagyobb számban előforduló és rendszeresen költő tőkésréce, vagy ahogy itt nevezik: vadkacsa. A récéknél jóval kisebb, mindössze 30-35 dkg súlyú, de igen gyakori szárnyas vad a piros homlokú, barna és fekete tollruhájú, farkát sűrűn billegető vízityúk. Nyáron vízszélek kedves színfoltja ez az örökmozgó madár. A vízityúknál is sokkal kisebb testű szárnyas vad a vízicsibe. Hosszú lábaival úgy lépeget vagy szalad a laza növényszőnyegen, mint az ember a biztos talajon. A víz alá bukó, a mártoniak nyelvén "búvár"-madarak közül leggyakoribb a kettős tollbóbitájú, élénk színezetű búbosvöcsök. Ha veszélyt érez igen gyorsan a víz alá bukik és emiatt még a gyakorlott vadászoknak sem jelent könnyű zsákmányt. A madárvilág örök kamaszai a sűrűn szem elé kerülő nyakigláb gémek. Ahol nád vagy gyékény fordul elő, majdnem biztosra vehetjük, hogy a gémmel találkozni fogunk. A ködös télben és sziporkázó napfényes nyárban egyaránt a levegőt szántják a fürge sirályszárnyak. A sirály éles szeme a magasból észreveszi a víz felszínén vergődő, beteg halat, szemvillanás alatt lecsap rá, hogy csaknem a víz alá merülve ragadja meg csőrével a menekülni igyekvő áldozatot. A szőrmés vízi vadaknak mindössze két képviselője fordul elő Szigetszentmárton vízterületén. Közülük a pézsmapocok többhelyütt megtalálható, míg a vidra nagyon ritka. A vízparti erdőkben, ligetekben, szántóföldeken is egész Ráckevéig viszonylag gazdag vadállománnyal találkozik a csöndes sétáló. Legsűrűbben kapirgáló, vagy a szántóföldekre áthúzó fácánokat, csavargó nyulakat látunk. Az utóbbi években szépen felszaporodott az őzállomány is. Nyugodt, csendes vizet, csendben álmodó vagy halkan susogó nádasokat és tömérdek virágot talál. Ha sétálunk a mártoni Duna-parton, a víz szélében öreg fűzek áztatják leveliket.A vízen szikrázik a fény, és a csillogó ezüsthíd egészen a napig vezeti azt, aki végig tud haladni rajta. Legismertebb és legnagyobb tömegben előforduló, növény itt a nád. A zúgó, hajladozó lengető nádas mindig kellemes látvány, és maradandó vízparti emlék. Ám a nád-alig található meg egymagában. Általában a gyékényekkel kíséri a folyót. A gyékények közé vegyülve fordul elő a parti öv egyik jellegzetesen szép, virágos növénye: a sárga nőszirom. Ahogy csoportosan állnak, úgy festenek, akár egy-egy ünnepi csokor a természet asztalán. Érdekes színfoltja a nádas-gyékényes növénytársulásnak a virágkáka. Ezzel a növénnyel is általában a partközelben találkozunk. A nádasok-gyékényesek külső szélében található az éles sás, a zsombék- és parti sás, a tavi káka. A legnagyobb területet a békatutaj foglalja el. Már a szilárd szárú növények között találkozunk a sulyommal: összefüggő foltokat alkot, mintha a víztükröt csodálatos perzsaszőnyeggel takarták volna le. Úgy érezzük magunkat, mintha meseországba tévedtünk volna, amikor a tündérrózsás területre érünk. Nagy, kerekded leveleik rátapadnak a vízre, csak a sokszirmú fehér virágok magaslanak a víz fölé. Egyszerűségük ellenére is csodálatosan szépek. Jólesik a parton az andalgás, de kellemes a csónakút is, mert mindenütt virágok között járunk és virágok között lenni fenséges érzés. A harmóniát tökéletessé a zene teszi, a Duna-ági szimfóniát pedig régi, összeszokott együttes szolgáltatja: madarak, békák, rovarok zenekara, szellő, szél, vihar - ki-ki a maga hangulatának megfelelően élvezheti. A Szigetszentmártonban kirándulót egy-egy Duna-parti séta felfrissíti, élményekben gazdagítja, lélekben is nemesíti. A színeket, hangokat, táji formákat szívesen magába olvasztja, bensőjében magával viszi, hogy majd hideg, téli napokon a kályha mellett, kedves emlékek felidézésével visszatérhessen, ha rövid időre is - a forró nyárba.

Forrás: Községi Önkormányzat